Küszöbön áll Az Ünnepek Ünnepe! A ráhangolódás részeként elővettük Jonathan Green másik munkáját – A Krampusz éjszakája lapozgatós könyvet játszottuk ezúttal végig, pótolva ezzel egyik régi elmaradásomat.
Küszöbön áll Az Ünnepek Ünnepe! A ráhangolódás részeként elővettük Jonathan Green másik munkáját – A Krampusz éjszakája lapozgatós könyvet játszottuk ezúttal végig, pótolva ezzel egyik régi elmaradásomat.
„Csak az tudja, milyen drága és becses a szívnek és a szemnek a pirkadat, aki már átélte, milyen gyötrelmes tud lenni az éjszaka.”
Ismét itt a borzongás időszaka! Ezúttal egy régi nagy klasszikus kissé újragondolt változatával készültünk – Halloween alkalmából Jonathan Green idehaza legutóbb megjelent munkáját, a Drakula – A vámpír átka című lapozgatós játékkönyvet vettük elő.
Jó pár napja már annak, hogy beköszöntött ez a kibírhatatlan, szeszélyes időjárás. Egyszer nyári hőség tombol, másnapra viszont vacog a fogunk a hidegtől… Most először viseltek meg komolyabban a hirtelen jövő változások. Kell valami, ami eltereli a figyelmemet a borongós gondolatokról, akár csak néhány órácska erejéig! De mégis mire essen a választásom…? Ah, megvan! Kezemmel egy régi tartozásom felé kapok.
Csapás a múltból! Valószínűleg én kölcsönöztem ki a legtöbbször a RRRrrrrettentő TÖRI! sorozat könyvecskéit az általános iskola szomszédságában lévő könyvtárból. A borítók mágnesként vonzották a kíváncsi gyermeki tekinteteket, a hátul olvasható rövid ismertetők piszkos titkokkal kecsegtettek, a fekete humor hamar átjött – hát hogyan is ellenállhattam volna az ilyen csábító összképnek? A Könyvmolyképző Kiadónak hála ismét kaphatók a nálunk valamikor a ’90-es évek végén megjelent széria részei.
„Az emberiség bölcsője Afrika, így a tenger mindig valami távoli, tilalmas vidék volt számunkra. Ezért is csodáljuk időtlen idők óta a csillámló hullámait és álmodozunk határtalanságáról.” – ha már az elején ennyire szépen fogalmaznak egy gyerekeknek szóló ismeretterjesztő műben, azt jó előjelnek veszem. Fiatal olvasóink páratlan élményekben részesülhetnek, hiszen most úgy fedezhetik fel a végtelen kékség izgalmakban bővelkedő világát, mintha maguk csobbannának a habok közé.
„…a Depeche Mode áthidalta a szakadékot előadó és közönsége között, a legegyszerűbb, legközérthetőbb módon mutatva meg: a csoda lehetséges.”
Matt Snow
Régen történt, talán alsós lehettem az általános iskolában: épp a tavaszi nagytakarítást végeztük, mikor Apának hirtelen eszébe jutott valami, amivel megtörheti az unalomban töltött perceket. Kisietett a szobából, majd egy CD-vel a kezében tért vissza. Betette a korongot a lejátszóba, aztán pillanatok múlva felcsendültek a Never Let Me Down Again dallamai. Rögtön felkaptam rá a fejem… Egyedi hangzásának, lenyűgöző változatosságának és az énekesek káprázatos hangjának köszönhetően a Music for the Masses szerelem volt első hallásra, aznap még sokszor pörgettük végig a lemezt. Szégyenszemre azonban a közelmúltig szinte semmit sem tudtam a Depeche Mode tagjairól vagy arról, hogyan jutottak el egyáltalán a csúcsra – most viszont, hála Ian Gittins nemrég magyarul is megjelent könyvének, végre bepótolhattam a több évtizedes lemaradásomat.
A törhetetlen trió! Balról jobbra: Andrew Fletcher, Dave Gahan és Martin Gore (fotó: Unimedia)
Sokan nem tudhatják, hogy az idén nyáron mozikba került Meg – Az őscápa tulajdonképpen egy könyvadaptáció. Az alapjául szolgáló kötetet külföldön régóta ismerik, a magyar fordítás azonban csak nemrég, a Cartaphilus Könyvkiadónak köszönhetően öltött testet. Szerzője, Steve Alten a valaha élt legnagyobb ragadozó halat helyezte története középpontjába.
Elgémberedett lábak, a kényelmetlenség érzésével társuló értetlenkedés, unalomban és abszolút közönyben eltöltött órák – csak néhány olyan dolgot soroltam most fel azok közül, amik elsőkként merülhetnek fel az emberek gondolataiban egy kiadós múzeumi sétát követően. Amennyiben a fentieket végigolvasva azonosulni tudtunk a problémákkal, úgy ajánlom Johan Idema frissen a hazai könyvespolcokra került munkáját: a szerző ugyanis arra tesz kísérletet, hogy rendhagyó műve révén megreformálja bevett szokásainkat.
A fák titkos élete kapcsán, lassan két éve töredelmesen bevallottam bűnömet: bár kiskoromtól kezdve érdeklődöm a természet dolgai iránt, a növényeket hosszú ideig méltatlanul hanyagoltam. A helyzet azóta persze sokat javult, de mentségemre legyen szólva a mai gyerekeknek a hihetetlenül széles könyvválasztéknak köszönhetően jóval egyszerűbb dolga van, így könnyebben megy az ismerkedés – pláne akkor, ha rögtön egy olyan fantasztikus kötettel hozza össze őket a sors, mint például aktuális bemutatóm alanya.
„Ha a madarak szárnyát szegjük, velük zuhanunk a semmibe.”
Szeretek gyönyörködni a könyvborítók látványában, tüzetesebben tanulmányozni azokat az esetlegesen megbúvó apró, elsőre korántsem feltűnő (elő)jelek, rejtett utalások után kutatva. Ugyan erre most nem akadt példa, mégis elgondolkodtatott. De miről van szó pontosan? Adott Kércz Tibor fényképe (a 2017-es esztendő legviccesebb természetfotója, a Segítség!), amin három faágon ücsörgő kuvik látható – egyikük szemlátomást (és kivételesen szó szerint) tényleg nincs a helyzet magaslatán. Az efféle jelenetek láttán szinte azonnal felmerülhet bennünk a kérdés, mely az aktuálisan bemutatott kötet címe is egyben: „Tyúkeszűek-e a madarak?”
Kércz Tibor fotója