„…a Depeche Mode áthidalta a szakadékot előadó és közönsége között, a legegyszerűbb, legközérthetőbb módon mutatva meg: a csoda lehetséges.”

Matt Snow

Régen történt, talán alsós lehettem az általános iskolában: épp a tavaszi nagytakarítást végeztük, mikor Apának hirtelen eszébe jutott valami, amivel megtörheti az unalomban töltött perceket. Kisietett a szobából, majd egy CD-vel a kezében tért vissza. Betette a korongot a lejátszóba, aztán pillanatok múlva felcsendültek a Never Let Me Down Again dallamai. Rögtön felkaptam rá a fejem… Egyedi hangzásának, lenyűgöző változatosságának és az énekesek káprázatos hangjának köszönhetően a Music for the Masses szerelem volt első hallásra, aznap még sokszor pörgettük végig a lemezt. Szégyenszemre azonban a közelmúltig szinte semmit sem tudtam a Depeche Mode tagjairól vagy arról, hogyan jutottak el egyáltalán a csúcsra – most viszont, hála Ian Gittins nemrég magyarul is megjelent könyvének, végre bepótolhattam a több évtizedes lemaradásomat.

A törhetetlen trió! Balról jobbra: Andrew Fletcher, Dave Gahan és Martin Gore (fotó: Unimedia)

Az essexi Basildontól unalmasabb helyet nehezen tudnánk elképzelni: szó szerint és átvitt értelemben egyaránt vett szürkeségével tökéletes iskolapéldája a félreeső betondzsungeleknek. Ki gondolná, hogy itt bármi rendkívüli történhet? Pedig így alakult… Immár több, mint negyven éve négy zenekedvelő srác (a balhés kölyök hírében álló Dave Gahan, a hozzá képest szent Martin Gore és Andrew Fletcher, illetve a nagyratörő álmokat dédelgető Vince Clarke) összeállt, létrehozva ezáltal a hangzatos nevű Depeche Mode zenekart. Az ígéretes kezdetek után nagyon úgy tűnt, kérészéletű felállás lesz az övék, hiszen nézeteltéréseik miatt a banda mozgatórugója, a sokoldalú tehetség, Vince hamar kivált tőlük. Egy ilyen horderejű lépés azonnal térdre kényszeríthetne másokat, ám a vakmerő trió a kesztyűt felvéve elébe állt a komoly kihívásnak.

Balról jobbra: Fletch, Dave, Vince és Martin 1980-ban (fénykép: Ilpo Musto & REX & Shutterstock)

Már csak hárman… (fotó: LFI & Photoshot)

Bizonytalansággal kikövezett rövid útkeresésüket követően a fiúk végül rátaláltak a saját hangjukra, a kezdeti fülbemászó slágereket jóval komolyabb, nemegyszer komorabb hangvételű szerzemények követték. Bátran kísérleteztek az akkoriban csúcsmodernnek tartott berendezésekkel, kellő érzékenységgel fordultak a társadalom felé (a Thaiföldön átélt élményeik hatására például igyekeztek felhívni a világ figyelmét a dúsgazdagok és a mélyszegélységben nyomorgók között tátongó széles szakadékra), ezenfelül szívesen vettek elő olyan tabudöntögető témákat, melyekkel könnyen zavarba hozták a szemérmes mimózákat vagy a vallásukra felettébb érzékenyeket. Bár sokak szemében csupán bizarr csodabogaraknak tűntek, hallgatóságuk szépen gyarapodott, sőt! A finnyás kritikusok folyamatos fanyalgásai ellenére hatalmas rajongótáborra tettek szert, s idővel meghódították a sokáig bevehetetlennek tűnő Amerikát is.

Berlini srácok (fénykép: Retna & Photoshot)

A Stripped klipjének forgatása közben (fotó: Retna & Photoshot)

Micsoda diadalmenet! De vajon mi zajlott eközben a háttérben? A sejtelmes kérdésből ítélve gyaníthatjuk: a színfalak mögött a fiatalok személyes pokoljárásukon mentek keresztül. A visszahúzódó természetű Fletch életében egyik kegyetlen sorscsapás következett a másik után, ezenkívül jó ideig a teljes mellőzöttség kínzó érzése is sanyargatta, ezért mély depresszióba zuhant. A láncait tépett Martin Berlinben teljesen kivetkőzött önmagából, kétes hírű éjszakai klubok állandó látogatójává vált, mindennek tetejébe gyakran nézett a pohár fenekére. A rocksztár üzemmódba kapcsolt Dave az alkohol mellett a kemény drogokat sem vetette meg – ahányszor farkaszszemet nézett a halállal, a mentősök a háta mögött „A Macska” becenéven kezdték emlegetni. A múltban elkövetett gyarlóságaikra nincs mentség, ugyanakkor kisebb-nagyobb nehézségek árán csak felül tudtak kerekedni saját démonjaikon, újfent bizonyítva ezzel leharcolt küzdőszellemük valós erősségét.

„Martin most él úgy, amire mindig is vágyott. Kihagyta a tinédzseréveit, a randizást.” (fénykép: dpa Picture Alliance)

Martin (balra), Fletch (középen) és Dave (jobbra) 2001-ben (fotó: Spiros Politis & Retna Pictures & Photoshot)

Vegyes gondolatok kavarogtak bennem olvasás alatt, furamód mégis nagy örömömre szolgált, hogy felülhettem erre a szédítő hullámvasútra. Egyfelől határtalan boldogsággal töltött el a kedvenceim méltán kiérdemelt sikere, a példaértékű kitartásuk, másfelől végtelenül elszomorított, milyen mélységekbe képesek süllyedni a hírnevüktől megmámorosodott emberek. A fényképekkel gazdagon illusztrált, igényes szerkesztésű kötet dokumentumfilm-szerűen pörgette le előttem a helyenként válságoktól beárnyékolt sikertörténetet, amit a felelevenített emlékek, valamint a különféle zenei magazinokból származó idézetek tucatjai varázsoltak még színesebbé. Ezer köszönet a maradandó élményekért!

Dave pózol a Birmingham Arénában (fénykép: Jason Sheldon)

Berlin, 2018. július – a Global Spirit turné lezárása a Waldbühnében (fotó: Soeren Stache & dpa)

Sajnos nem tartozom azon szerencsések közé, akik részt vehetnek a holnapi koncerten, ám búslakodni így sincs okom, mivel a könyvben emlegetett 101 kiváló esti programnak ígérkezik, melyet valószínűleg a 2019-es Spirits in the Forest követ majd. Kíváncsi leszek rájuk!

✪✪✪✪✪✪✪✪✪✪

A kötetet a Trubadúr Könyvek ajánlotta fel.

Köszönöm szépen a képeket a Palazzo Editions-nek!