„Az emberiség bölcsője Afrika, így a tenger mindig valami távoli, tilalmas vidék volt számunkra. Ezért is csodáljuk időtlen idők óta a csillámló hullámait és álmodozunk határtalanságáról.” – ha már az elején ennyire szépen fogalmaznak egy gyerekeknek szóló ismeretterjesztő műben, azt jó előjelnek veszem. Fiatal olvasóink páratlan élményekben részesülhetnek, hiszen most úgy fedezhetik fel a végtelen kékség izgalmakban bővelkedő világát, mintha maguk csobbannának a habok közé.

Különleges kötet született, már csak a kialakítását tekintve is: egyrészt a könyvet felénk fordítva kell lapoznunk, másfelől nincsenek oldalszámok. Az oldalak bal szélén méterenkénti beosztásokat láthatunk, ezek alapján következtethetünk arra, hogy az óceán épp melyik zónájában járunk. A dokumentumfilmekben gyakran látott káprázatos környezetet lassacskán a hátborzongató mélység váltja fel – az utóbbi térség feltérképezetlenségét remekül érzékelteti a döbbenetes tény, miszerint több ember hagyta ott a lába nyomát a Hold felszínén, mint ahányan saját szemükkel láthatták a Mariana-árkot.

Utazásunk során bizarr teremtményekkel fogunk találkozni, váratlan érdekességek derülnek majd ki a tengerek jól ismert lakóiról, valamint tudomást szerzünk az emberiség vitathatatlan diadalainak számító felfedezésekről. A középkori krónikák testet öltött szörnyetegeinek kinéző hevederhalak valójában békés természetűek, és kizárólag apró rákocskákat fogyasztanak. Az élénk színekben pompázó, gyámoltalannak tűnő bohóchalak hevesen támadnak rá minden olyan betolakodóra, melyek veszélyt jelenthetnek az otthonokul szolgáló tengerirózsákra nézve. 1960. január 23-án Jacques Piccard Don Walsh társaságában, a Trieste tengeralattjáró fedélzetén elsőként érhetett le bolygónk legmélyebb pontjára.

Az Utazás a mélybe szerencsére jóval több egy szép képeskönyvnél, mivel felhívja a figyelmet sósvizeink fontosságára, illetve a törékeny egyensúlyt felborító égető problémákra, amik bár elsőre valóban elképzelhetetlennek hangzanak, ránk ugyanúgy súlyos veszélyt jelentenek. A szerző szerencsére ajánl néhány olyan követendő jó szokást is, melyeket a kicsik könnyedén elsajátíthatnak. Vacsorára válasszunk például az ízletes, de egyelőre kevésbé népszerű halak közül, így enyhíthetünk a túlhalászás mértékén: süssünk mondjuk durbincsot, sokszor leértékelve juthatunk hozzájuk! Használjuk bátran a szelektív hulladékgyűjtőket, ezáltal útját állhatjuk a feltartóztathatatlanul hömpölygő műanyag szemét áradatának!

Weltler Ildikó, a fordító remek munkát végzett, Giulia Zaffaroni bájos illusztrációi kellőképpen valósághűek, a környezettudatosságra nevelés szándéka felettébb nemes, ám az összkép még így sem teljesen tökéletes. Akadtak olyan bakik, amikhez nem kell különösebben szemfülesnek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük őket – a jellegzetes mellúszóiról hamar azonosítható hosszúszárnyú bálnát valamiért kék bálnának keresztelték át. Úgy gondolom, kicsivel tartalmasabb is lehetne a kiadvány: nagyra értékeltem volna például, ha legalább az elején, az élettől nyüzsgő sekély vizeknél egynél több állatot emelnek ki oldalpáronként, mert bőven tudnánk válogatni az említésre méltó fajokból.

„Ha megóvjuk a tengert, megmentjük a mezők zöldjét és az ég kékjét is.” – rendkívül találó, ugyanakkor korántsem elégszer ismételt kijelentés ez. Mikor ilyen megszívlelendő üzenetet közvetítenek a jövő generációi számára, az ember sokkal elnézőbb a végső értékelést valamelyest rontó kisebb hibákkal szemben. Miért tennék hát másképp?

✪✪✪✪✪✪✪✪✪✪

A könyvet a Móra Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.