A szerző aligha szorul bemutatásra, hiszen neve bizonyára mindenkinek ismerősen cseng. Sir David Attenborough, a természet örök barátja, milliók kedves tanítója a mai napig töretlen lelkesedéssel és nem kevés szenvedéllyel végzi példaértékű munkáját. Mivel ezt megelőzően inkább dokumentumfilmjei alapján szerezhettem tudomást eddigi munkásságáról, ezért izgatottan vettem kézbe az életre szóló kalandjának kezdeteit részletező könyvet.

Az ifjú David Attenborough (Reg Innell fényképe)

Az ötvenes években jórészt feltérképezetlen vidékekre szerveztek expedíciókat különleges állatok gyűjtése céljából: otthonaikból elragadva vitték magukkal a ritkaságszámba menő teremtményeket a britek fővárosába, ahol aztán a londoni állatkert falai között tengethették tovább életüket. Ez a szokás akkoriban sajnos abszolút elfogadottnak számított, ám történetünk főhőse – részben talán egyfajta vezeklésképp – rengeteget tett a helyzet javítása, a hibás szemléletmód megváltoztatása érdekében. Bár kétségtelenül az egzotikus élőlényekre helyeződött a hangsúly, azért a helyi kultúrák számunkra meglehetősen bizarrnak tűnő szokásai (például a fogreszelő szertartás Balin) szintén említésre kerültek.

Paraguay földjéről tatuk kisebb hadával tértek haza (fotó: BBC One)

Nagyon sok minden történt a hosszúra nyúló utazások alatt, így nehéz mindössze néhányat kiemelnem a számtalan emlékezetes esemény közül. A hatalmas, üregéből egy tapodtat se mozduló kajmán befogása bármelyik pillanatban csúfos kudarccal (meg felettébb kellemetlen, akár életveszélyes sérülésekkel) érhetett volna véget, a viszontagságokkal teli utazás Komodó szigete felé hamar kész tortúrává fajult, ugyanakkor a dél-amerikai dzsungel mélyén rejtőző, egy mára letűnt kultúra jelenlétéről tanúskodó sziklarajzok teljesen lenyűgözték a csapat tagjait. Mindemellett számos jópofa sztori kapott még helyet, melyek garantáltan mosolyt csalnak majd az arcunkra.

– Clarence? – kérdeztem. – Furcsa, hogy így hívnak egy indiánt.

– Hát, az indiánok általában a halleluja-vallás követői. A kereszténységnek ez a furcsa változata Brit Guyana déli részén alakult ki a 19. század elején, de a hetednapi adventista misszionáriusok megtérítették Wailamepu lakosait, és egyúttal európai nevekre is keresztelték őket. Persze – folytatta – maguk között azért még használják a régi neveket, de nem hiszem, hogy sok indián lenne, aki elárulja nektek az igazi akavajó nevét. – Nevetett. – Az az érzésem, hogy remekül össze tudják egyeztetni a régi hiedelmeket a misszionáriusoktól tanult újakkal, és kedvükre válogatják őket aszerint, hogy mikor melyiket érzik hasznosabbnak. Az adventisták például azt tanították nekik, hogy nem szabad nyulat enni. Errefelé persze nem élnek nyulak, de van egy jókora rágcsáló, a paka, az nagyjából ugyanolyan. Sajnos a pakahús mindig is az indiánok egyik legkedvesebb eledele volt, és a tilalom igazi csapásként érte őket.

Pettyes paka (fénykép: Iris Melgar)

Beszélik, hogy egy misszionárius egyszer belebotlott az erdőben az egyik megtérített indiánba, aki éppen pakát sütött a tűz fölött. A fejére olvasta, hogy mekkora bűnt követ el. „De ez nem paka – mondta az indián –, ez hal.” „Ostoba beszéd! – csattant fel mérgesen a misszionárius. – A halaknak nincs elöl két nagy foguk, mint ennek itt.” „Nem, uram – mondta az indián. – Amikor először jöttél a falunkba, azt mondtad, hogy az én indián nevem rossz, vizet fröcsköltél rám és azt mondtad, hogy John lesz a nevem. Hát én ma az erdőben jártam, megláttam egy pakát, lelőttem, és mielőtt meghalt, vizet fröcsköltem rá és azt mondtam: „A paka rossz név, te hal vagy.” Úgyhogy, uram, én halat eszem.

A sorokat átitatja az a személyes varázs, amiért a lovaggá ütött természettudóst olyan sokan megszerették – közvetlen, ugyanakkor visszafogott stílusának, a szívügye iránt tanúsított őszinte elkötelezettségnek, valamint kiváló humorérzékének hála mindmáig rendkívül nagyra becsülik, egyszersmind példaképüknek tekintik. Nem okozhat különösebben nagy meglepetést, ha elárulom, én is az utóbbi emberek közé tartozom.

Charlie, a kis orangután szinte azonnal a stáb kedvencévé vált (a fotó forrása)

Épp a névnapomon jelent meg a kötet... Mondanom sem kell, mennyire boldoggá tett! Az efféle ajándékokhoz azonban nem szükségeltetik jeles alkalom, a téma iránt érdeklődők bármikor örömmel fogják forgatni lapjait.

✪✪✪✪✪✪✪✪✪✪

A bemutató eredetileg 2019. március 13-án jelent meg.

A könyvet a Park Könyvkiadó jóvoltából olvashattam el.